Sympathy vagy empathy
„Neked könnyű, Te képernyőre születtél”. „Neked olyan futó alkatod van”. Mindkettőt megkaptam már. Ilyenkor csak mosolygok, mert ilyesmiről szó sincs, inkább csak baromi kitartó és következetes vagyok. Minden egyes nap.
Szóval az úgy volt, hogy múlt szombaton elvittem a kövér kislányt, aki testnevelésből is mindig fel volt mentve, mert megaláztatás érte megaláztatás után a testnevelés órákon, szóval elvittem ezt a kövér kislányt Badacsonyba és 1 óra 13 perc alatt körbefutotta a Badacsony-hegy 12 km-ét. Pedig érettségi évében a Feneketlen-tónál lefutva (vagy inkább lesétálva-elcsalva) életem utolsó Cooper-tesztjét, megfogadtam, hogy soha többet nem futok, végképp nem a Feneketlen-tónál – amely körül jelenleg a Strava szerint én vagyok a Local Legend a legtöbb megtett kilométerrel.
Birtalan Balázsnál olvastam, hogy mennyire fontos, hogy ne keverjük össze azt a két fogalmat, ami angolul még szójátéknak is elmegy: „sympathy” (sajnálkozás) és „empathy” (beleérző képesség). Ha sajnálkozol, „Oh, Te szegény!”, azzal pont, hogy nem mész közel, azzal kívül maradsz, sőt magadat a másik fölé helyezed: Én OKÉ vagyok, Te viszont szegénykém nagyon nem vagy OKÉ. Ezzel szemben, ha megpróbálod átérezni a másik helyzetét, az olyan, mintha belebújnál a bőrébe, felvennéd a szemüvegét és körbenéznél: hogy is van ő? Mit érez? Mit hisz? Mit lát? Mivel küzd? Akik jártak már nálam coaching ülésen, ők is tudják, hogy aránylag rövid ideig szoktam hagyni a sajnálkozást, inkább megpróbálom megérteni/megérezni a másikat és keresünk egy megoldást, egy célt, ami felé el lehet indulni.
Szóval csak mondom mindenkinek, hogy én is küzdök. Minden nap. És dolgozom azért, amit szeretnék. Minden nap. És néha elkeseredek, máskor meg legyőzöm önmagamat. És ez a poszt nem azért született, hogy sajnáljatok. Azzal se én nem gazdagodom, se Ti. Ez a poszt azért születetett, hogy érezzetek bele abba, amit én múlt szombaton megtapasztaltam: hogy tényleg, valóban, kézzelfoghatóan bármire képes vagy, ha akarod és ha beleteszed a munkát.
