Ha a fene fenét eszik is…
Ha visszaemlékszem, voltak olyan nagyerejű pillanatok az életemben, amikor még az én gyakran kételkedő, alapvetően biztonságra törekvő, állandóan agyaló és kishitűségre hajló énem is azt érezte: basszus, én ezt AKAROM. Nem tudom, hogyan lesz, hogyan oldom meg, de ugrok és belevágok: mert ha most nem teszem meg, egész életemben bánni fogom. Ezek a pillanatok bevésődtek, most is pontosan fel tudom idézni őket: látom a szituációt magam körül, hallom a belső monológom, érzem a heves szívdobogást és a gyermekien erős lelkesedést, szenvedélyt.
Ilyen volt, amikor egy tornaórán 95 kilós kiskamaszként az egész osztály előtt megalázott a testnevelés tanár, otthon sírva takartam le az összes tükröt és megfogadtam: ha a fene fenét eszik is, én ezt a testet nem akarom és gimnáziumba már nem így megyek. Nem a kövér lány, a menő lány akarok lenni!
Ilyen volt, amikor a Komlósi Oktatási Stúdió nyílt hetének harmadik napján mentem hazafelé az első kis autómmal, egy lila Ford Ka-val és az érdi emelkedőn felfelé azt éreztem: ha a fene fenét eszik is, én ezt az iskolát el fogom végezni és televíziózni fogok. Mert akarom, a szívem legmélyéről.
Ilyen volt, amikor a pandémia elején ültem a konyhámban: a kutyámmal, az egyetlen nap alatt csontig kiürült naptárammal, a már második üveg borral, és szalonspiccesen írtam egy grafikus ismerősömnek, hogy szerinte jó ötlet lenne-e, ha egy pohár bor mellett kutatókkal meg tudósokkal meg mindenféle okos emberrel beszélgetnék élőben a Facebookon, az lehetne a címe, hogy BorPortré. Fél óra múlva küldte a logót (azóta is azt használjuk), hogy igen Brigi, ez jó lesz, csináld, segítek.
És ezt érzem most is. Olyan dologba tervezek belevágni, amit még sosem csináltam, amiről azt sem tudom, eszik-e vagy isszák, de érzem, hogy akarom. Hogy majd valahogy lesz, hogy megoldom, hogy megoldjuk, de ezen az ajtón én be akarok menni. Ha a fene fenét eszik, akkor is.
Lehet ilyenkor nem is a Szíved diktál, hanem a Sorsod húz. De az is lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz. Mindegy. Mind egy.
