Elvárások és sztenderdek
Éppen most fejeztem be egy online órát, amelyet a Komlósi Oktatási Stúdió médiaiskola hallgatóinak tartottam: amolyan bevezető előadás volt ez, ki vagyok én, mivel foglalkozom és ha az én műhelyemet választják, mire számíthatnak a következő fél évben. Igyekeztem végtelenül őszinte lenni, inkább kevesebbet ígérni, mint többet. Szerettem volna az élethez és munkához való hozzáállásomat, sztenderdjeimet megmutatni, és nem hamis elvárásokat kelteni bennük. Mert sztenderdek kellenek, elvárások nem.
Az én sztenderdjeim rólam szólnak. Én hogyan működöm, kikkel és milyen módon szeretek kapcsolódni, milyen szabályrendszer van a fejemben az emberi interakciókat illetően. Nekem mi az érték, mi a kerülendő és mi az, ahonnan menekülni kell. Arról szól, én mit tudok nyújtani, adni, ha mind a ketten elfogadjuk a közös játékszabályokat.
Viszont a hallgatók elvárásai róluk szólnak. Mit akarnak kapni, mi az ő hiányuk, milyennek akarnak látni, másfél óra beszélgetésből milyen képet festenek magukban rólam. Vajon szigorúnak láttak, magabiztosnak és következetesnek? Vagy érzékenynek, idealistának, lelkesnek? Komolyan vettek vagy legyintettek rám? Ha ezekre helyezném a hangsúlyt, nekik akarnék megfelelni, tudnék bármilyen lenni. Tudnék sok mindenről órát tartani, sokféle stílusban: lehetnék laza, brahizós, megengedő, de lehetnék kőkemény, távolságtartó hajcsár is.
Az egyik lány csalódottságát fejezte ki óra végén: azt mondta, ő tőlem mást várt, másról akarna tanulni. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, rossz volt hallani, hogy csalódott bennem. De aztán rájöttem: nem bennem csalódott, hanem azokban az elvárásokban, amelyeket rólam a fejében felépített. Végül csak annyit mondtam: „sajnálom”. Tényleg sajnáltam a csalódottságát, de nem vettem magamra. Nem rólam szólt.
Amikor motivációs és életvezetési tanácsadók azt mondják, ne legyenek elvárásaid a másikkal szemben, akkor igazuk van. Elvárásaid tényleg ne legyenek, mert senki sem azért született erre a világra, hogy neked megfeleljen, téged kiszolgáljon, a te hiányaidat tökéletesen betöltő anya, apa, testvér, társ, gyerek, barát, munkatárs, tanár legyen. De sztenderdjeid kell, hogy legyenek, és ezeket muszáj kommunikálni. Amióta nem arról beszélek, én mit szeretnék mástól, hanem kiálltam és megmutattam magam, hogy tessék, ez vagyok, ezt tudom adni, ebben hiszek, így szeretek kapcsolódni, az életem megváltozott. Hirtelen nem azok az emberek keresnek, akiknek kell valami tőlem, hanem azok, akik hasonlóképpen működnek, hasonló sztenderdekben hisznek.
Tulajdonképpen a sztenderdjeid vagy Te. Ezek mentén működsz, ezek határozzák meg, adott helyzetekre hogyan reagálsz. És az, hogy ezekhez mennyire vagy hűséges – függetlenül a szituációtól és a többi szereplőtől. Tudsz-e akkor is megértéssel és elfogadással fordulni a másik felé, amikor megbánt? Tudod-e szeretni akkor is, amikor fájdalmat okoz? Tudsz-e lojális maradni akkor is, amikor kifejezi a nemtetszését? És tudod-e elengedni, ha az ő sztenderdjei és a tieid összeférhetetlenek – vagy nem őt, hanem a sztenderdjeidet kezded leépíteni…
Hiszem, hogy bárkivel lehet kapcsolódni – csak kellő nyitottság és figyelem kell hozzá. Hiszem, hogy mindenki emberi, tele ellentmondásokkal, megoldatlanságokkal, belső harcokkal. Nincsenek rossz emberek, rohadt kurvák és mocskos férgek. Mindenki küzd, vergődik – még ha nem is ismeri be magának. A lényeg csak az, ahogy Szabó Magda is mondta: „Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.” Ha pedig valaki lesúrolta – csak menj távolabb. Ne ítéld, ne bántsd, ne utáld – nem rólad szól, róla szól. Csak menj távolabb. Csendben, szeretetben.
Fotó: Hámori Zsófia
Idézet: Szabó Magda
