Sose add fel – vagy mégis?
Gyakran halljuk motivációs trénerektől, hogy ne adjuk fel, tartsunk ki, nem szabad megállni, nem szabad elengedni. Én magam is nagyon szívósan, megszállott módra tudok küzdeni dolgokért – így fogytam fél év alatt több mint 40 kilót vagy kezdtem minden családi nyomás ellenére a médiában dolgozni. „Csakazértis” – ezt írtam, így egyben, szinte fogcsikorgatva a ballagási évkönyvbe a „Magamról” részhez. Feladni csak most tanulok – mert igencsak alábecsült képesség ez.
Ha feladsz, ha elengedsz, az nem azt jelenti, hogy már nem szeretnéd. Azt jelenti, hogy elfogadod, bárhogy is lesz. Elfogadod, mert beismered, hogy apró porszem vagy csak a gépezetben, és a buta kis fejeddel nem tudhatod, az-e a jó neked igazából, amit körmöd szakadtával akarsz. Azt meg pláne nem, hogy mi a legjobb út és mód, ahogy megérkezhet az életedbe. Amikor feladsz, akkor csak azt mondod, amit Lovasi András a „Húsrágó, Hídverőben”: „Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”. Néha a nem cselekvés a legnehezebb, de legjobb opció – hú, de kemény lecke ez nekem is.
