A Valentin-nap margójára
Mindenkinek van egy olyan életterülete, ami leginkább meghatározza a lelkét, ami a legnagyobb hajtóerővel bír számára.
Nekem ez a szerelem. Bármikor, amikor bekopogtatott az ajtón, bennem felülírt mindent: rációt, kényelmet, biztonságtudatot, a hétköznapok céljait. Úgy fogadtam, mint egy régen várt vendéget: az összes figyelmem neki szenteltem, hogy minden pillanatát kiélvezhessem a találkozásnak. Bármilyen volt is ez a találkozás.
Régen azt hittem, a szerelem hullámvasút. Hogy vannak ezek a nagy és megmagyarázhatatlan, földöntúli érzelmek, és mi szánkázunk óriási fentek és lentek között, de mindig egymás mellett kötünk ki, mert hát ilyen az Igazi.
Aztán volt, amikor azt hittem, a szerelem önfeledtség, játék. Hogy olyankor, amikor szerelmes vagy, valahogy felébred benned a régen elfelejtett gyermek, legyél bárhány éves, és az élet olyan könnyed lesz, mint azokon a délutánokon, amikor nem kaptatok házi feladatot az iskolában.
Később azt hittem, a szerelem biztonság. Egy jó csapatmunka, ahol egymás keze alá dolgoztok, közösen építkeztek. Hogy a szerelem valami olyasmi, hogy a másik az első szám a telefonkönyvedben és bármi van, tudod, hogy őt hívhatod.
Ma azt gondolom, hogy a szerelem egyik sem – és mindegyik. De leginkább tisztánlátás, szeretet és elfogadás. Hogy látod a másikat, önvalójában, flitterek és korona nélkül és látod magadat is ugyancsak lecsupaszítva. És nem fehér ló van meg tüllszoknya, hanem sérülések és vergődés. De ha fáj neki, akkor odaülsz mellé és megsimogatod a fejét.
Talán a szerelem pont ennyi. Ez az odaülés a másikhoz.
