Retrospektív
A héten ünnepeltem a születésnapom és ez visszanézésre késztetett: mi történt velem az elmúlt egy évben? Hol voltam múlt februárban, mit gondoltam magamról, a világról – és hol járok most?
Egy éve éppen a könyvbemutatómra készültem. Fontos mérföldkő volt ez nekem, mert a könyvben sok mindent megírtam, amit szerettem volna letenni. Akkor azt hittem, ez ennyire egyszerű: az ember papírra veti és máris „kikerül” belőle. Ma már tudom: nem elég beszélni a megoldatlanságainkról, nem elég leírni, megvallani őket… attól még jönnek tovább velünk, ha aktívan nem cselekszünk másképp. Sőt, elmenekülni sem lehet előlök, mondjuk egy költözéssel: ezt is megpróbáltam, magam mögött hagyva a régi „színteret” – de a problémáim, mint egy hűséges kutya, jöttek velem oda is. A könnyebb út később lesz nehezebb, és nincs más lehetőség a fejlődésre, csak a kegyetlenül őszinte szembenézés a problémákkal és a kemény munka a megoldásukért.
Aztán beütött a COVID, én pedig egy estényi kesergés után gyorsan a tettek mezejére léptem. Bár nem tudtam, hogy mire vállalkozom, összetologattam a szobám sarkában egy rögtönzött díszletet és őrült ámokfutásba kezdtem: napi szintű szakértői interjúkkal jelentkeztem élőben a Facebookon. Ez lett a BorPortré. Mára már 7 fő dolgozik benne, 90 feletti az interjúk száma és 40-hez közelítenek az írott cikkek. 60 feletti borászattal, valamint több mint két tucat szakmai szervezetettel a hátunk mögött elkezdett épülni valami, ami a legmélyebb hitvallásomból építkezik: hogy az igazi, mély beszélgetésekhez idő és értő figyelem kell. Rájöttem: felesleges a tökéletes pillanatra várni. Csinálni kell, néha tökéletlenül, és majd útközben belejövünk.
Ebben az évben volt egy betegségem, amely nagyon nehéz perceket okozott. Sokkal jobban elhúzódott, mint arra számítani lehetett volna és egy ponton túl már tényleg azt éreztem: nem tudok többet tenni a gyógyulásért és nem tudom, miért kaptam ezt. Haragudtam miatta a világra, dühösen zokogtam az újabb és újabb rossz eredmények kézhezvételekor, gyűlöltem, hogy nem tudom pikkpakk megoldani. Aztán amikor elfogadtam, hogy bár én mindent megteszek, itt nem csak rajtam múlnak a dolgok, hirtelen elindult a gyógyulás. A legkeményebb leckére tanított meg a testem: nem kontrollálhatok mindent. Néha el kell fogadni, hogy a dolgok nem rajtam múlnak.
Egy éve azt hittem: kész vagyok. Az önismeret olyan útját jártam be, annyi foglalkozás, terápia, elolvasott könyv, meghallgatott podcast van már mögöttem, hogy kijelenthetjük: ismerem magam, tudom, mit szeretnék és mit nem az életemben. Aztán jött a kijózanító tükör: dehogy vagyok kész. A felszínt kapargatom önelégült arccal, de a mélyben tele vagyok megoldatlanságokkal. Megértettem: az önismeretnek sosincs vége, újra és újra hibázunk, és ez nem szégyen. Elbukunk és felállunk, elbukunk és felállunk, de mindig van lehetőség újrapróbálni. Kicsit okosabban, kicsit önazonosabban, kicsit őszintébben, kicsit alázatosabban. Kicsit máshogy, mert csak az vihet más eredményre.
Sok tapasztalás ért ebben az évben és semmi sem úgy alakult, ahogyan elterveztem. A sors nem várt ajándékokat adott. Tapasztalásokat. Jó dolgokat és kemény leckéket. Boldog perceket és nagyon fájdalmasakat. De bármi történt is: mindig volt másnap, felkelt a nap és ment tovább az élet. És ha mást nem is, a szemüveget mindig megválaszthatom, amin keresztül körbenézek.
