Öröm és bánat
– a coaching jegyében
Ahogy haladok az önismereti utamon, úgy egyre többször figyelem kívülről magam. Bevonódás nélkül teszem fel a kérdést, mintha csak egy ismerősöm lennék: „Hogy is van ez a Brigi lány most? Mit érez?”. Ez a fajta szemlélet azt hozta, hogy rövidebb időkre és kevésbé intenzíven billenek ki, mint korábban. Régen hetekre-hónapokra becsavartam magam egy-egy érzésbe, szenvedtem, túlevéses rohamaim voltak, kényszeresen nyomkodtam az arcomon a nem létező pattanásokat, beborozva írtam a világfájdalmas verseim. Ma már ez egyre ritkábban fordul elé, és akkor sem olyan intenzív és drámai módon, mint korábban. Valamifajta nyugodt elégedettséggel szemlélem, mi történik velem és érdeklődő rácsodálkozással, ha valami nagyon intenzíven érint: akár pozitív értelemben, nevezzük ezt örömnek, akár negatív értelemben, hívjuk ezt meg bánatnak. Komán Csilla, a mesterem mindig azt mondja, hogy az agyunk alapvetően nem tudja értelmezni azt, hogy valami jó vagy rossz, ezeket a címkéket csak mi aggatjuk a velünk történő eseményekre.
Meg hát mi is a rossz vagy a jó? Biztos, hogy ezt azonnal meg tudjuk ítélni? Hányszor van, hogy egy szakításba majd’ belehalunk, mégis ez kell ahhoz, hogy később ránk találjon az igaz szerelem, a valódi párunk. Vagy nem kapunk meg egy munkát/nem vesznek fel egy vágyott képzésre, később pedig kiderül, hogy valami sokkal jobbat tartogatott nekünk az élet. Vagy gondoljunk csak arra, amikor komoly betegségből felgyógyult emberek mondják, hogy semmiért nem adnák azt a tapasztalatot, amit a betegség és a gyógyulás adott nekik, ez volt életük legnagyobb ajándéka. Hogy is van ez?
A Miskolci Egyetem coach képzésén tanultuk, hogy Holmes és Rahe megközelítése szerint minden olyan életesemény stresszt okoz, amely komoly alkalmazkodást kíván az egyéntől, amely kibillenti, kimozdítja az addig megszokott komfortzónájából. Létrehoztak egy listát is a leginkább stresszkeltő életeseményekről, és láss csodát: ezen a listán az olyan szomorú történéseken felül, mint a házastárs vagy közeli hozzátartozó halála, a válás, a súlyos betegség, a munkahely elvesztése vagy a börtönbüntetés letöltése, bizony helyet kapnak alapvetően örömteli dolgok is: a házasság, a házastárssal való kibékülés, a terhesség, a gyermek születése, a munkahelyi előléptetés vagy egy kiemelkedő személyes siker. Nem érdekes?
„Minden elmúlik” – és erre jó akkor is gondolni, ha nagyon nehéz élethelyzeteken megyünk keresztül (hogy reményt adjon) és akkor is, ha boldogok vagyunk (hogy értékeljük a pillanatot). A Kaliforniai Egyetemen folyó boldogságkutatók, Lyubomirsky és Sheldon kimutatták, hogy mindenkinek van egy alapvető boldogságszintje, amely 50%-ban a genetikának, 40%-ban az egyéni felfogásnak, viselkedésnek, életszemléletnek és csak 10%-ban a külső életeseményeknek a következménye. Hosszútávú, többéves, utánkövetéses vizsgálatok igazolták, hogy bármilyen életesemény is történt valakivel (legyen az pozitív vagy negatív), annak lecsengése után az egyén boldogságszintje visszatért a saját, személyes alapállapotára. Sőt, a pszichológiában ismeretes egy „hedonikus alkalmazkodás” nevű jelenség is, amely kimondja, hogyha megkapunk valamit, amire nagyon régen vágytunk, átlagosan 2 hétig(!) örülünk neki, utána hozzászokunk. Ezt is a coach képzésen tanultam, Osváth Andreától, aki tanulmányt is írt „Miért (nem) vagyunk boldogok?” címmel. Elég nagy hatással volt rám a felismerés.
Szóval kérdem én: biztos olyan komolyan kell vennünk, ha egy-egy pillanatban elkap minket a bánat vagy az öröm intenzív érzése? Vagy csak egyszerűen csodálkozzunk rá és tegyük fel a kérdést címke nélkül: „Nahát, ez az esemény most intenzíven megérintett, hatott rám. Vajon miért?” Ha pedig egyedül nehezen találjuk meg ezt a külső, megfigyelő nézőpontot, egy coach vagy pszichológus szuper segítőtárs lehet ebben.
