Kvantumpillanat és déjà vu
„Egyszer azt mondtam neki, van az úgy, hogy az ember előtt letérdel a fehér elefánt, azaz eljön egy olyan pillanat, amikor valaminek az elvetése vagy elfogadása évtizedekre, esetleg örökre megszab az életünkben valamit, ritkán térdel le a fehér elefánt, de akkor helyesen kell dönteni, különben ég tudja, meddig kell várni, míg ismét arra jár, ahol mi vagyunk.” (Szabó Magda)
Az embernek vannak nagyon tiszta pillanatai. Amikor valamit megérez a sorsából. Hogy most mennie kell vagy éppen visszafordulni, belevágni vagy elkerülni. Amikor az embert valami húzza. Ez a valami a Sors. Az ív, amit be kell járnod, amit előre megírtál magadnak még a legelején. Ezek a kvantumpillanatok. Rémesen ritkák, de nagyon kell rájuk figyelni: világítótoronyként mutatnak utat téren és időn át.
És vannak nagyon misztikus pillanatok is. Amikor azt érzed, hogy ez már megtörtént. Ezen a helyen, ezzel az emberrel, pontosan ugyanígy. A déjà vu sosem tévedés: ez tényleg megtörtént már. A tervezőasztalon ezt a jelenetet már jó előre megírta lényed mindentudó, isteni része. Ez a pillanat sorsod egy állomása, rajta van a bejárandó íven. Ilyenkor állj meg egy percre, és dicsérd meg buta, együgyű, korlátozott egód. A legtöbbet tette, amit szabad akaratából tehetett: fizikai tested oda terelgette, ahova szellemed predesztinálta.
Ezekért kell imádkozni. Kvantumpillanatokért és déjà vukért. Jelekért, amelyek megmutatják, merre kell menned.
