Kinek bizonyítasz?!

„Minek csinálom én ezt? Kinek bizonyítok? Vagy mit? Hogy meg tudom csinálni, az nem kérdés, nem challenge, már megcsináltam máskor is. Akkor mégis minek? Vagy kinek?”

Ma az idei szezon zárásaként 3300 másik futóval együtt a 20. jubileumi JYSK Balaton Maraton és Félmaratonon futottam. Elképesztően hideg volt, a Balaton-parti részen a szél is brutálisan fújt, ki-kicsapott a víz a lábunkra. Nem volt jó. Vagyis jó volt, csak nem úgy, ahogy gondoltam, hogy jó lesz.

Szeretem ezeket a versenyeket olyan szempontból figyelni, hogy mi megy közben a fejemben. És ma ezt a 7. kilométertől, amikor kivittek minket a partra, kifejezetten utáltam. Szenvedős volt. Arra gondoltam, hogy igazából egészen közel futunk el az autómhoz, akár le is kanyarodhatnék és hagyhatnám az egészet a francba. Minek csinálom én ezt? Kinek bizonyítok? Vagy mit? Hogy meg tudom csinálni, az nem kérdés, nem challenge, már megcsináltam máskor is. Akkor mégis minek? Vagy kinek?

Aztán nem hagytam: egyrészt van egy warrior énem – akit egyébként kifejezetten szeretek –, másrészt őszintén kiváncsi voltam, a táv hátralévő részében milyen gondolatokat, érzéseket tapasztalok meg.

A teljesítményen gondolkodtam. Hogy számít-e még nekem. Számít-e, hogy jó vagyok? Vagy elégszer megmutattam, hogy igen, és már tényleg csak elég arra fókuszálnom, hogy jól legyek abban és azokkal, amikben és akikkel éppen vagyok. Karrier coachként is ezt tanácsolom az ügyfeleimnek. De vajon én hogy vagyok ezzel valójában?

Eszembe jutott, hogy a múltkori workshopon megkérdezte a mesterem tőlünk, hogy ki keresett idén többet, mint előző évben és nem tudtam válaszolni. Mert nem tudom, mennyit kerestem idén. Nem érdekelt. De arra rögtön tudtam a választ, hogy boldogabb voltam-e, mint múlt évben. 🙂

Az is eszembe jutott, hogy több helyről is érzékeltem az elmúlt időszakban, hogy emberek azért nem keresnek, mert szégyellik magukat előttem, nem érzik, hogy elegek lennének, kevésnek érzik magukat mellettem. Pedig én őszintén szeretem és igyekszem emelni őket: akkor miért érzik, hogy versenyeznünk kellene egymással?

Ki az, aki valójában versenyzik? És kivel? És ha nem versenyzek, ha nem a kompetitív, teljesítményorientált énem veszem elő, amivel már annyi mindent elértem, és annyiszor bizonyított – akkor ki is vagyok ma? Mi motivál?

Végül arra jutottam, hogy más dolgok érdekelnek már. A szeretet érdekel. Hogy olyanokkal legyek, akiket szeretek és szeretnek. Magánéletben. Munkában. Hogy olyan dolgokat csináljak, amiket szeretek. Magánéletben, munkában. Hogy ne megcsinálni akarjam, hanem csinálni. Benne lenni. Nem az eredményért, az élményért. Hogy szabad vagyok. Választhatok. Kivel kapcsolódom és kivel nem. Mit csinálok és mit nem. Munkában. Magánéletben. És ez csodálatos. És ezt a félmaratont most lefuthatom, de félbe is hagyhatom. Tök mindegy. Nem számít. Az számít, hogy bármit teszek is, az én döntésem. És az legyen önazonos. Minden percben.

Szóval bár egy percet javítottam az előző versenyemhez képest – azért lám-lám, ezt még le akarom írni –, a fejemben meghatározott időeredmény nem lett meg. Meglett viszont más. Én. És ez sokkal többet ér. Most már. 🙂