Fény és árnyák
– a coaching jegyében
Vajon mit látunk a személyiségünkből, a működésünkből, mi van a tudatosságunk fényében? És mi van rejtve, a tudattalan árnyékában, milyen minta, hitrendszer, gátló parancs, félelem? És mit lát ebből a külvilág? Mit látnak belőlünk mások, melyik részünket, és mi az, amit csak a hozzánk igazán közel állók – vagy még ők sem?
Ezzel foglalkozik a Johari-ablak modellje: a kis mátrix a személyiségünket két dimenzió mentén (ismert – nem ismert, illetve az én számára – mások számára) osztja négy szeletre.
1) Aréna – amit én is tudok magamról és mások is tudnak rólam. Ezek a nyilvános, általam is tudatos és mások előtt is vállalt személyiségjegyeim, hitrendszereim, tulajdonságaim. Ebben nincs vita: a Brigi márpedig ilyen (szerintem és a világ szerint is). Ide tartozik például nálam, hogy szőke a hajam, hogy értelmiségi vagyok, hogy műsorvezetőként dolgozom, hogy szeretem a kutyám és hogy néha szeretek okoskodni. Na jó, szokszor, de dolgozom rajta és elnézést kérek érte.
2) Zárt – amit én tudok magamról, de mások nem tudnak. Ezek a titkok. Amiket szégyellünk vagy amiket gyengeségnek gondolunk. Amiket nem merünk elmondani, felvállalni, általában azért, mert azt gondoljuk, visszaélnének vele vagy megszűnne a felénk áramló szeretet. Az én esetemben sokáig tartozott ide a szexualitásom témaköre, a táplálkozási problémáim, a falásrohamaim vagy az önbántó, önsértő mechanizmusaim. Ennek a területnek a csökkentésére úgy tudunk törekedni, ha elkezdünk bátran őszinték lenni és felvállalni a szerintünk kevésbé elfogadható részeinket is. Nekem az a tapasztalatom, hogyha az ember vetkőzik, hirtelen megindul felé a világ és olyan szeretettel és támogatással találkozik, amit korábban el sem tudott volna képzelni, görcsösen rejtőzködve. És kiderül, hogy a gyengeségeinkhez legalább annyian (vagy még többen) tudnak kapcsolódni, mint az erősségeinkhez.
3) Vak – amit én nem tudok magamról, de mások igen. Ez az egyik legizgalmasabb terület, hiszen sokszor teljesen mást lát a külvilág belőlünk, mint amit mi gondolunk magunkról. Akár gyengeségként, akár erőként. Önismeret szempontjából nyilván az a cél, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat, vagyis ezt a részt is csökkenteni kellene és amit lehet, az Aréna területére átvezetni. Ennek eszköze a kérdezés, az őszinte visszajelzések kérése a környezetünktől. Nálam ide tartozott például a távolságtartásom, a hidegségem. Én magam sosem éreztem, hogy nyilvános közegben falakat húznék magam köré vagy megközelíthetetlen lennék, de aztán sok visszajelzést kaptam erre egymástól független forrásokból, így el kellett fogadnom, hogy igen, valószínűleg tényleg van egy jégkirálynő attitűdöm, ami sokakat visszatart a kapcsolódástól. Akik kevésbé szofisztikáltan fogalmaztak, azt mondták, flegma és lenéző fejeket vágok – ezért is elnézést, igyekszem többet mosolyogni, ez nem volt tudatos, valószínűleg csak a zavaromat palástoltam vele.
4) Sötét – se én nem tudom, se a világ nem látja. Na, ez az igazi sűrű, mély erdeje a tudattalannak. Ha az egyik kedvenc pszichológiai modellemet, a tranzakcióanalízist vesszük, ez a tudattalan játszmák és a sorskönyv terepe. Nem látja senki, mégis hat, mégis működik. Valami megmagyarázhatatlan balsors vagy éppen állandó jószerencse. Senki sem érti. Nálam ilyen volt sokáig a párkapcsolat témaköre – hogy miért nincs. Nem most, általában, az életem nagy részében. Mondjuk én már sejtem, de ez maradjon inkább a zárt területen 🙂
„Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.” – mondja Jung. És igen, az önismeret erről szól. Hogy minél több mindent lássunk magunkól és merjünk felvállalni. Minél több minden kerüljön a tudattalan vagy a félelem árnyékából a tudatosság és az önfelvállalás fényébe. Ebben is segíthet a coaching.
