Szent és Profán
– a coaching jegyében

Ha az ember visszanéz az életére, valahogy utólag minden olyan egyértelműnek tűnik, a véletlenek mögött felsejlik a sorsszerűség, a profán történések mögött a szent vezettetés. Legalábbis szerintem.

Amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő, műsorvezető szakára, az egyik fordulóban az volt a házi feladatunk, hogy készítsünk egy négy-öt fotóból álló fotósorozatot. Bármiről. Én pedig 18 évesen a bort választottam témának (haha!) és a képeken megmutattam a különböző arcait: a templomban miseborként, egy büszke borász kezében a pinceajtóban, a kapualjban ülő hajléktalan PET palackjában és egy szerelmespár romantikus piknikjén a Sas-hegyen (emlékszel, Nóri?). Nem vettek fel. Mégis műsorvezető lettem. És bortanácsadó.

A profán magyarázat – rosszak voltak a képek. Tényleg azok voltak, nem vagyok fotós. De valahol nekem az egész történet mégis magasztos: az a 18 éves kislány már akkor érezte, hogy neki dolga van a műsorvezetéssel. Meg a borokkal. És lett is.

Valami ilyesmi szerintem a nagybetűs Szerelem is. Beszélhetünk itt hormonokról, ösztönökről, idegrendszeri működésekről, evolúciós magyarázatokról, szülői mintákról, elővehetjük a biológia, a pszichológia, az agykutatás legfrissebb eredményeit és biztos vagyok benne, hogy pontosan levezethető Józsika miért Jucikát választotta és viszont. De hát hol marad akkor a mese, a csoda? Az a plusz angyali csillámpor vagy isteni szikra, amiért valakit meglátunk és minden racionalitás ellenére azt mondjuk: hát nem vagyok én normális, de ha meghallom a hangját, akkor azt érzem, hogy egész életemben ezzel a hanggal akarok beszélgetni.

A coachingban, amikor emberek karrierdilemmákkal érkeznek hozzám, általában azt kérdezik: „de vajon elég jó vagyok benne?” Ez a profán megközelítés – ha jó vagy, el fogsz tudni helyezkedni, lesz munkád, lesz pénzed. Tiszta sor. Ilyenkor mindig visszakérdezek: „azt mondd meg inkább, jól vagy-e benne?” Ad-e örömet, boldogságot? Bele tudsz-e feledkezni? Akkor is, ha nem jár érte pénz, ha nem kapsz érte díjakat, ha nem dicsérnek meg érte? Szerelmes vagy-e abba, amit csinálni akarsz vagy csak optimális döntésnek tűnik. Szent hivatás ez, amit nem tudsz nem csinálni vagy csak profán haszonmaximalizálás?

Ha valami a Miénk, az elől nem futhatunk el. Lehet, hogy nem vesznek fel a boros fotóiddal a Színművészeti televíziós műsorvezető szakára, de azért valahogy csak műsorvezető leszel és csak három évig borokkal foglalkozol főállásban. Akkor, amikor eljön az ideje és addig, amíg az egészben „jól vagy”. Valami szent és különleges és magasztos dolgot, ügyet látsz abban, amit csinálsz és élvezed minden percét. És amikor egy reggel arra ébredsz, hogy az egész már profán munka, feladat, akkor abba kell hagyni. Az már nem a Tiéd. Az már csak haszonmaximalizálás  – vagy veszteségminimalizálás. 🙂

Ha azt érzed, nem látod tisztán, merre van az utad és szeretnél ebben segítséget, támogatást, várlak szeretettel egyéni coachingba.

Ui: Imádom ezt a fotót, múlt évben készült Pannonhalmán. Ha akarom, profán képhiba a szivárvány, ami pont rám érkezik. Ha akarom, az Égiek küldték, egyfajta szent jel, hogy minden a legnagyobb rendben van. Csak rajtam múlik, melyiket választom, miben hiszek.