Fekete vagy fehér? Az vagyok, aminek látni akarsz.
Beköszöntött az ősz, már majdnem túl is vagyunk az első héten. Talán a szeptember még jobban a nagy újrakezdések, döntések, megindulások ideje, mint a január.
A nyári szabadságok alatti felismerések, ráébredések, éjszakába nyúló beszélgetések sokaknak adhatják meg a lendületet a változáshoz, változtatáshoz. Hiszen kicsit eltávolodva a mindennapi taposómalomtól, jobban látszik a teljes kép: vajon szeretem azt, ahogyan élek? Megbecsülnek ott, ahová az energiáimat, figyelmemet teszem? Van még bennem kihívás, motiváció, tenni akarás vagy már csak rutinból lehozom a feladatokat? Egyáltalán: ötletekkel, lelkesen térek vissza a vakációról vagy gyomorgörccsel és fancsali arccal, vágva a centiket a következő szabadságig?
Sok coaching ülésen előjött az ügyfeleimmel az elmúlt hetekben az a gondolatsor, amit szeretnék most megosztani ebben az írásban.
Én tényleg hiszem, hogy nem a külső történések határozzák meg a hangulatunkat, érzelmi állapotunkat, hanem pont fordítva: amilyen állapotban vagyok, úgy látom, értékelem, értelmezem azt, ami a világomban történik. Olyan ez, mint egy spirál, amely vagy fölfelé tart, vagy lefelé. Tudjátok, mint azok a napok, amikor valahogy minden jól alakul, és azok, amikor minden rosszul. A motiváció motivációt szül, a demotiváció demotivációt. Vagyis ha megérett egy érzés, hogy valami nem jó, legyen az egy munkahely, egy kapcsolódás, egy lakás, egy autó, tényleg bármi, akkor biztosak lehettek benne, hogyha nem változtattok még ott, kicsiben, akkor egyre csak rosszabb és rosszabb lesz – mert már a rosszra állt rá a „fókusz szemüvegetek”, arra keresitek tudat alatt a bizonyítékokat.
Azt mondják, a kvantumfizikában, ahol már a newtoni fizika szabályaira elegánsan fittyet hánynak a szubatomi résztvevők, vannak olyan icipike-picike részecskék, amelyek egyszerre tudnak felvenni két állapotot. Mondjuk az egyszerűség kedvéért egyszerre tudnak lenni fehérek és feketék. Nem döntik el. Attól függően veszik fel egyik vagy másik állapotot, hogy a megfigyelőnek mi a feltételezése: ha feketének akarsz látni, hát az leszek, ha fehérnek, akkor az. Ha Schrödinger macskájára gondolunk, akkor a macska egyszerre él és döglött – pusztán attól függ, mit látsz, ha felbontod a dobozt, hogy mi volt a feltételezésed. Érdekes, nem igaz?
Mi lenne, ha egyszer megengednénk magunknak, hogy felcseréljük a racionális sorrendet a fejünkben és azt mondjuk: tegyük fel, hogy nem a külső esemény van előbb, és az okoz nekem valamilyen rossz vagy jó érzést, hanem az érzésem van előbb és arra kapok visszaigazolást a valóságom történéseiben? Csak egy picit engedjétek bele magatokat ebbe a gondolatba… 🙂
Bátor, változtatásért felelősséget vállaló őszt kívánok mindenkinek!
Fotó: Hámori Zsófia
