Biztos akarod? K.rvára biztos!
Az úgy volt, hogy 18 éves koromig fel voltam mentve testnevelésből: 13 évesen 95 kilós voltam, minden tornaóra maga volt a megaláztatások tárháza, megtettem mindent, hogy elkerüljem: inkább elmentem az összes létező tanulmányi versenyre vagy felmentettem magam a házi orvosommal kamu indokok mentén. Aztán 20 évesen úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább és a születésnapomra azzal leptem meg magam, hogy vettem egy 5 alkalmas bérletet Nagy Orsolya testépítő bajnokhoz, személyi edzésre – azért keményen beleálltam, már akkor sem voltam az a maszatolós fajta.
Lassan elindult a barátkozásom a sportokkal. Először a konditerem. Aztán a jóga. Majd a spinning Zsoltival és Vikivel. És megjött a futás is útközben, ahol a versenyzésbe Zsófi vitt bele. Életem első futóversenyén idén áprilisban indultam, és egyszer csak arra eszméltem nyár közepén, hogy kitaláltam: csináljuk már meg a félmaratont, az mégiscsak olyan „sportolós” táv, azt bárki nem tudja teljesíteni felállva a kanapéról. Egész nyáron készültem: futottam, kondiztam, bicikliztem, spinningeltem. Még szénhidrátot is elkezdtem bátrabban fogyasztani, pedig hát rettegek tőle, de megvolt a cél, ami nemesebb a démonjaimnál. Szeptember 10., WizzaAir Félmaraton. Ez volt az én időszámításom origója.
Aztán múlt szombaton, amikor egy rövid szakaszon futottam át a Sas-hegyi természetvédelmi területen, a kedvenc részemen, amit tényleg csak a nagyon lokálpatrióták ismernek, nem vettem észre egy gödröt. Be volt nőve fűvel. A jobb bokám bicsaklott alám. Éles fájdalom, én a földre ültem. Lepergett előttem minden. Mekkora a sérülés? Miért most? Hát már fel vagyok készülve, annyira akarom. Mintha a Jóisten még utoljára, 95%-nál bekérdezett volna: „Biztos akarod?”. Én meg megnéztem a lábam, lépegettem párat, sétáltam néhány métert és azt mondtam: „K.rvára biztos!” és lassan, de azért csak lefutottam még 7 km-t, hogy meg legyen a versenyfelkészülési terv szerinti hosszú futásom.
Szóval a verseny előtti egy hét azzal telt, hogy a legváltozatosabb krémekkel kenegettem a lábam, hajtottam ki a vizet a testemből és diétáztam, hogy legalább könnyebb legyek, ha már nyomi a lábam. Imádkoztam. Meditáltam. Meg persze stresszeltem. Annyi pattanás jött ki az arcomon pár nap alatt, mint egész tinédzserkoromban együttvéve, és a verseny reggelére még a fülem is megfájdult. De hát azt mondtam a Jóistennek: „K.rvára biztos!”. És átettem a fókuszt arra, hogy bármi történjék, én ma ezt lefutom, ha kell, hason csúszva, négykézláb, de beérek a célba.
Így futottam le életem első félmaratonját tegnap. 2 óra 28 perc – jobb időt szerettem volna, de annyi küzdés volt benne, hogy így is büszke vagyok magamra. Miközben elfutottam Budapest számomra legfontosabb helyszínei előtt, azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes – nekem a Jóisten mindig bekérdez 95%-nál. Mindig. Van egy elakadás, közvetlenül a cél előtt. Ahogy a születésemnél is volt – már majdnem kint voltam, de aztán beragadtam, el kellett törni az utolsó pillanatban a jobb kulcscsontom, hogy kiférjek. „Biztos akarod?” „K.rvára biztos!”.
Szeretném jelezni mindenkinek, hogy eddig sem nagyon hittem a kifogásokban, sem magánemberként, sem coachként, de innentől még kevésbé fogok. Nem jók a körülmények? Talán majd később? Nem érzed elég jónak hozzá magad? Kockázatos? Elbukhatsz? Veszélyes? Nekem csak egy kérdésem lesz. „Biztos akarod?” és ha nem az a válasz, hogy „K.rvára biztos!”, akkor nem is akarod igazán.
Ha valaki nem akarja, kifogásokat talál. Ha valaki akarja, megoldásokat. Nekem mindegy. Te döntesz.
