Kérjetek és adatik. De kérjetek. Különben nem adok.

Világ életemben mindenkit meg akartam menteni. Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen, megtalálja álmai munkáját, élete szerelmét, legyen pénze, jókedve, sikerei, egészsége, diplomája, nyelvvizsgája. Kéretlenül segítettem mindenkinek – hol szívességekkel, hol a kapcsolatrendszeremmel, hol pénzzel, hol jó tanácsokkal. Az emberek – és legfőképpen a férfiak – szépen rá is szoktak, hogy Brigihez mindig lehet fordulni, ő mindig mosolyog, kedves, megértő, le lehet ülni a konyhájában, kiönteni a szíved és lelkesedéssel, életerővel távozni. És hogy mit hagysz magad után neki a konyhában? Az senkinek nem jutott eszébe. Hogy néha lehet, hogy neki lenne szüksége egy szívességre, egy kapcsolati összekötésre, egy jó tanácsra, vagy csak arra, hogy meghallgassák és megöleljék? Ugyan már, hát ő mindig annyira rendben van. Még a pszichológusom is feltette nekem két év, heti kétszeri analitikus terápia után a kérdést: tulajdonképpen Maga annyira rendben van, én nem is értem, miért jár hozzám. Többet nem is mentem.

Régen, amikor futottam, mindig megálltam és visszatettem a rekortán pályáról a fűbe a csigákat, hogy ne lépjen rájuk senki. Aztán bosszankodtam, ha a következő körre újra visszamászott a csiga és nekem újra vissza kellett tennem a fűre. Így játszottam ezt évekig a buta csigákkal én, az okos Brigi. Aztán néhány hónapja abbahagytam. És nagyon elszégyelltem magam. Ezek a csigák ugyanis nem kérték, hogy pakolásszam őket. És nem tudhatom, miért arra van dolguk. Ki vagyok én, és hogy veszem a bátorságot, hogy belenyúljak az életükbe és felülbíráljam azt, hogy merre akarnak menni? Egyet tehetek csak: hogyha én arra futok, igyekszem kikerülni őket. Magamon állíthatok, hogy ne ártsak, de rajtuk nekem. Az nem az én felelősségem.

Közben elvégeztem a Miskolci Egyetem coach képzését is: úgy voltam vele, ha már világ életemben mindig nekem öntötték ki a lelküket az emberek, hát lehet, hogy ezzel professzionális keretek között is foglalkozhatnék. Mondjuk nem a konyhámban, hanem egy irodában. Úgy, hogy visszafelé is áramlik az energia, nem csak én adok. És ott, a képzésen is megtanultam, hogy csak annak lehet és szabad segíteni, aki kéri, és csak abban, amiben kéri. Alaptörvény ez. Nagymamám mondta mindig, hogy még az angyalok sem segíthetnek, ha nem kéred meg őket. A szabad akarat törvénye még őket is köti. Teljesen mindegy, hogy nagyokosként Te, a saját szemüvegeden keresztül, a saját megoldóképleteiddel, a saját lelki alkatoddal és vágyaiddal, mit találsz „jó megoldásnak”, vagy mit gondolsz, hogy mi lenne „neki a legjobb”. Az neked lenne a legjobb az ő helyzetében. És ez nettó arrogancia és Isten komplexus. Amire még az angyalok sem vetemednek.

Szóval mostanában, ha valaki betalál a panaszkodásával, mert arra számít, hogy rám terhelheti lelke minden búját-baját valódi változtatási szándék nélkül, akkor meg szoktam állítani és jelzem: coachingban foglalkozhatunk vele. Megfelelő keretek között. Ha kéred. És abban, amiben kéred. Csak abban. Addig nem segíthetek. Ilyenkor általában megdöbbennek, még megpróbálják párszor beindítani az önsajnálkozó monológot, majd feladják. És vagy bejelentkeznek coachingba, vagy keresnek más lelki szemetesládát. És miközben úgy tűnhet, nem segítek nekik, valójában pont ezzel segítek a leginkább – nem vattázom körbe és teszem elviselhetővé a szenvedésüket azzal, hogy pár órára könnyíthetnek nálam a lelkükön. Hanem azt mondom: ez a Tied. Vidd Te. Én nem fogom a másik fülét ennek a szarkupacnak, hogy Neked könnyebb legyen. De Ha valóban elkötelezett vagy, hogy megoldjuk és ebben rám partnerként számítasz, akkor hajrá, álljunk neki, de akkor dolgozzunk, ne nyafogjunk.

Ha valaki szeretne dolgozni magán és egy konkrét elakadásán, és nem csak ventillálna reggeltől estig a bajain, akkor várom szeretettel coachingba. Szóval kérjetek és adatik. De kérjetek. Különben nem adok.

Ui: A csiga is, én is rendben vagyunk és mindenki megy a maga útján.