A büdöske sztori
Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy levelet, amit nemrég kaptam Edinától. Nem csak azért osztom meg ezeket a sorokat, mert tényleg azt gondolom, hogy ezekért a visszajelzésekért éri meg coachinggal foglalkozni, hanem azért is, mert nekem nem csak mondásom, hogy „magokat ültetek”, hanem egy-egy coaching folyamat vagy tréning befejeztével tényleg szoktam is a saját virágaimból származó magokat adni a résztvevőknek, annak szimbolikájaként, hogy bár adtam nekik valamit, mégis Tőlük függ, mennyire ápolják, gondozzák azt, amit az önismereti folyamat alatt elsajátítottak, milyen növényt növesztenek belőle már önállóan, az én rendszeres jelenlétem nélkül.
„Kedves Brigi!
Ma pedig október 11.-e van, ha jól hallottam a rádióban, akkor a névnapod. Szerettem volna nagyon boldog névnapot kívánni, de egy picit lemaradtam a nap végére, így utólag kívánok nagyon boldog névnapot és remélem, hogy csodás napod volt!
Az én „ajándékom” csatolmányban látod. 🙂 A virág még mindig csodálatos, és nagyon-nagyon jó emlékeztető. A 10.-i akciódon nagyon erősen gondolkodtam, de úgy érzem nem most van itt az ideje. Remélem, hogy lesz még hasonló alkalom, mert azt már tudom, hogy szeretném folytatni Veled a munkát. Nagyon jó az irány és képzeld, hogy nagyon jók a visszajelzések is. Most értem épp haza egy konferenciáról, ahol többen megjegyezték, hogy mennyivel magabiztosabb vagyok, mint eddig bármikor máskor, és ragyogok és stb. 🙂 Ami hihetetlen, mert egyébként épp nagyon nehéz időszakom van. De ezek a visszajelzések annyira jól estek. 🙂 Ha most nem is személyesen és aktívan, de lélekben nagyon sokat dolgozom Veled. Fantasztikus szupererőt kaptam Tőled és ezt köszönöm!
Legyen csodás napod!
Edina”
Egyébként a büdöskéimtől anno én is sokat tanultam. Alapvetően nehézséget okoz virágokat nevelni, sokszor megfeledkezem róluk, ők pedig csendben elhervadnak. Amikor az én csodás coachom, Komán Csilla azt mondta, hogy talán ideje lenne mégiscsak elkezdeni virágokat nevelni, először nem tetszett az ötlet. Egy feladat, amiben tudtam, hogy nem leszek jó. Aztán csak erőt vettem magamon, vásároltam néhány büdöske palántát, mondván, azokkal nincs sok gond, mindent kibírnak, igénytelen növények.
Annyira jól ment a dolog, hogy néhány hét múlva már egész profi kertésznek éreztem magam és úgy döntöttem: minek nekem palánta, a saját büdöskéim magjaiból is tudok új növényt ültetni. Úgyhogy szépen összegyűjtöttem az elszáradt virágokat, és lelkesen elültettem egy másik virágládába. Aztán vártam. Aztán locsoltam. Aztán vártam. Aztán locsoltam. Aztán elkezdtek megjelenni az első zöld kis hajtások. „Megy ez nekem” – veregettem meg a vállam nagy büszkén. Napról napra egyre több kis zöld levelecske dugta ki a földből a fejét, csak egy gondom volt: mind a virágláda jobb oldalán. A bal oldalon semmi.
Néhány napig vártam, de aztán egyszer csak annyira frusztrálóvá vált ez a felháborító asszimmetria, hogy egy feszültebb pillanatomban, mint az őrült, elkezdtem kikaparni a bal oldalon a földet, csak úgy, puszta kézzel, a körmeimmel, hogy mi az Isten történik már a földfelszín alatt, egyáltalán elindult már a folyamat? Pár perc őrült kaparászás után pedig rájöttem: ha el is indult, ezzel a kikaparással most sikeresen tönkretettem az egészet. Szomorúan és szégyenkezve temettem vissza a kikapart részt, ráébredve, hányszor csinálom ezt az életben is: nem bízok a folyamatban, és ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan elterveztem, olyan kontrollt próbálok gyakorolni, amivel tönkreteszek mindent.
Azóta is a büdéskéimet tartom a legnagyobb tanítómestereimnek, ha kontrollmániáról és türelmetlenségről van szó. Hogy Edinának mit tanítottak a büdöskéim sokadik generációs leszármazottai, azt nem tudom. Dehogy virágba borultak nála a magok, amiket tőlem kapott – képletesen és a valóságban is –, az egyszer biztos.
